Tegnap meg itt voltam:

Születésnapomra kaptam a jegyet két barátomtól (Mikitől, s Ágótól), s velük voltam. A végére fájtak arcomon a nevetés során szám megmozgatásán dolgozó izmok... Van is egy kisebb izomlázam :)

Tegnap az utcátokban hiányzott valami.
Ahogy befordultam, még nem éreztem semmit, de nem sokkal később már valami furcsa érzés fogott el. Hiányérzet volt, mint utóbb kiderült. El is kezdtem keresni, mi az, ami hiányzik. Sorra vettem a sokszor látott, jólismert házakat, fákat, megszámláltam a csatornafedeleket, az elektromos dobozokat, sőt még a porszemeket is a járdán, meg a sarkában. De nem találtam semmit. Úgy tűnt, minden megvan. Pedig az érzés nem szűnt. Egyre az járt a fejemben: „Itt valami nincs rendjén. Valami hiányzik…”
S egyszer csak – vakuként a sötét szobában – bevillant valami. Szinte nekimentem egy fának a hirtelen rám törő, s engem bekebelezni szándékozó gondolattól, amely valójában megoldásként jelentkezett agyamban.
Ami innen hiányzik, az nem más, mint én magam! „Te jó Ég! Én hová lettem?” A sarkon még biztos megvoltam, de a befordulás után elvesztettem a fonalat: magamat. S az sem biztos, hogy saját magam meg fogja várni saját magam, ott az utcasarkon. Viszont magam nélkül – ébredtem rá hirtelen – itt sem lehetek, vagyis ott vagyok a sarkon most is. Akkor tehát mégsem hiányzik semmi: én is megvagyok.
Ebben megnyugodhattam, s végre minden hiányérzet nélkül, stabil, egyenletes lendülettel és mozgással fordulhattam be az utcátokba. Hiányérzetem a sarkon maradt, s egyedül bámulta távolodó hátamat, ahonnan az imént hullott alá.

Nem is mondtam ilyen dolgokat:
Itthon van (kedd óta) álmaim (egyik) koncertjére a jegy: The Rolling Stones, A Bigger Bang...
Megaztán: jövő héten péntek délután háromnegyed öt magasságában lehet kezdeni értem izgulni: akkor kezdem a forgalmi vizsgát, oszt jó lenne átmenni :o)
Már csak négy hét van a szorgalmi időszakból. A fenébe is: el kéne kezdeni csinálni a dolgokat: szemináriumi dogák, előadások, zh, ÉVFOLYAMDOLGOZAT (blöeh), stb.
Van még valami? Asszem nincs.
Na erre varrjá' gombot!

előre is boccs, az elgépelésekért, de részeg (IS ) vagyok. na nem is annyira... de azért megosztom, mert jó...

szóval nincs semmi, ami visszafogna: a zene szól , a bor hat, mert jó, s én nem vagyok magamnál. de véülis Húsvét hétfő van, vagy mifene. itt az idejhe a mulatságnak, s ez ma meg is történt maximálisan, de kit is érdekel a bokorban a szesz virág alkonyának rettenetes bűze, ami még a Led Zeppelint sem tudja legyőzni, ha akrja sem, de nem is akrja, mert én raktam be a hifibe, s élvezem. ahogyan nem modhatja senki, hogy hülye vagoyk, mert tényleg é így semmi értelme lecseszni érte, érted?

szóval nincs semmi kék az égben, de vannak napok, akik nem angyalok, csak a lányok mondanak szépet, s nem tudják, hogy minden virág nyomja ugyanazt. (mi lesz, ha holnap ezt elolvasom, vagy ha vki más elolvassa? huh, erre nem is merek válaszolni...)

Stairway to Heaven... mert megérdemled... :o)

a napnak nincs fénye, csak a fém ragyog
s az ég is kék lehet, ha nincs ébren
de sosem mondja, hogy ne gyere
nincs az a perc, amit sanjálok
csak az ébrenlét, s a most
de miért is bánnám, ha nem tudok
s itt van most az ég ,s a holnap
emlékszem a nevetésedre, ahogy
felkacagott, mert nem látott semmi vidámat,
tudod, a Nap alatt

én ott voltam mégis, s néztem
te meg mondtad, hogy legyen
a gyerek meg sírt, mert lött
, de nem én akartam, én csak szerettelek
te meg ott feküdtél, de nem részletezem

szeretsz te? egyáltalán valaki szeret még?
valaki szeretve él még a violágon,  vagy csak azt hiszi?

tudod nem élnék meg a gondban
ha nem volna szívem az éjjel szólójában
a gitár játzsa a dalt, s a nagy szóló
előtt még visszatér az eredeti témához.
de a rondo téma már idegesít, nem mennék vissza
s ezt jobb, ha te is tudod Rondo, ki ezt mpondtad:
megtört a jég, nincs mit félned:
a változás szele engem is elért,
ahogy, azt te is láttad félig.
legalább is a hajamon mindenképp.

s most nem érdekel az élet
sem a többi része, s nem ius félek,
de egyszer még remélek,
ha van egy kicsit miért:
elmondom: szeretlek, te,
ki ott vagy a tenger habjaik közt...

te meg nem láttad, hogy miért van a szó,
de én elmondtam neked, hogy jó,
ha nincs, az is azért nem lesz.
itt a vége is, hogy vesztesz...

szóval így van ez. az e,ber iszsik, s nem látja a nappalt, s az éjjelt, csak ír a gép előtt, s a zenét hallgatja, hogy valami történjen, mert, ami itt így van, azért nem lennék hálás, ha nem tudnám, hogy a robbanás nem vissza felé történik minden egyes alkalommal. Mindazonáltal ("allbythat...") :o) , s egyébként is... kajaszag van, s ez fekhéborító diéta közben, bér tudom, hogy, amit anyám csinál, azt én is megehetném. HURRÁ!

éljen az élet, hogy nincs meg a végzet, hurrá!
Elküldöm e bejegyzést, vagy nem? höhöj!, de igen. szívja mindenki a fogát, s gondolkodjon, hogy mi a kotta (bár már a címből kiderül)

kerti partyban voltam, s jó bor volt, mint szolveszterkor, most meg a zene szól... 

Ez egy igen mozgalmas, igalmas hétnekígérkezik: mindennap "evezés" vezetés, könyvtár, néha angol is! Haha!

Este meg (mint most is) itthon, s most pl épp szól a Whitsnake, In The Still of The Night! Hey!

a harmadik elmaradt. ez az én formám.
 

...pl. a mai rutin vizsga (gyk. autó vezetésről van szó).
 

Itt voltam tegnap este:

Mondjuk az érdekes volt, hogy hiányoltam Hobo mögül a zenekart. Arra gondolok, hogy volt olyan vers, amit hallottam HBB feldolgozásban is, s ott vhogy ütősebb tudott lenni azáltal, hogy Hobo vhogy jobban kiengedhette a hangját. Itt ugye csak konzerv zene volt, s más hangszerelés, s egyik versnél (Ülni, állni, ölni, halni) hiányoltam nagyon azt a dinamikát, ami a HBB dalban megvan.

Máshol mondjuk azért kiengedte a hangját rendesen, szóval panaszra végülis nincs okom.

S bohóckodott is kicsit, pl. utánozta a zenét, vagy egy-egy esetben mondjuk azt, ahogy egy operaénekes énekel, vagy ilyenek.

A legnagyobb mondat az volt, amikor a végén kvázi visszatapsoltuk, s így szólt:

"Nehogy azt higyjék, hogy egy Hobo Blues Band koncerten vannak, ahol annyi ráadás van, amennyit akarnak; ez itt egy színház, ahol komoly törvények uralkodnak. S ráadásul az Anyám tyúkján (ne tévesszen meg senkit, az egy Petőfi vers - a szerk.) kívül már csak egy József Attila verset tudok, de azt el is mondom önöknek." S akkor elmondta.
szóval igazán érdekes kis műsor volt, még akkor is, ha az egész csak másfél óra.
Uff!

- Mi van veled?
- Hogyhogy mi van?
- Hát, hogy mi ez a csend itt?
- Ja, ja. Semmi különös. Majd írok, ha történik valami.

(Egy hosszú ám izgalmas történet következik, ami a végén lesz a legizgalmasabb...) 

A tegnapi napom elég izgalmasan alakult, s rendesen átnyúlt a mai napba is.
Reggel felkerekedtünk anyám, apám, meg én, hogy elmenjünk síelni. Úticélunk: Körmöcbánya felett a hegyben egy kis falu, Krahule, a terv pedig: odamegyünk, délelőtt sífutunk a környéken, délután apámmal néhányat még csúszúnk a helyi lesiklópályákon is.
Szépen el is indultunk, nem is volt semmi gond, mindaddig, amíg Körmöcbánya felett a kis hegyiútra be nem kanyarodtunk. Rutinos téli autósként egyből félreálltunk, hogy felrakjuk a hóláncot. Azonban igen sokan nem így tettek. El is akadtak rendre a következő kanyarban. Ment egy darabig a tili-toli, szerencsétlenekdés, stb. Anyámat az ilyesmi mindig eléggé fel tudja idegesíteni, most is így lett.
Azért felértünk végül a parkolóba, átöltöztünk, útnak indultunk. Azonban hiáaba jártak apámék tavaly már ezen az úton, most nem annyira találtuk meg az elejét, mert rendesen befújta a hó, meg még nem is annyira jártak rajta (végülis arrafelé is csak egy bő hete van hó...). Azért egy nagyon jót sífutottunk, noha helyenként kaptunk rendesen a húfúvásból, végig szakadt a hó, nekem küzdenem kellett a már nem éppen jó felszerelésemmel, stb. Visszafelé már inkább úgy gondoltam, nem fogunk lesiklani is (eleve később indultunk ugye a tili-toli miatt, meg úgy éreztem, hogy erre a napra már elég volt ennyi), inkább szép nyugodtan menjünk haza, igyunk egy sört, vacsizzunk meg, stb. Nem teljesen így alakult...
Visszafelé jövetben a síelésből, az út legvégén másfelől probálkoztunk, mint odafelé. Meg is találtuk az utat, de nem volt valami egyszerű. Én pl kétszer is elestem, ami a 60-70 centis  szűzhóban azért vicces, mert bárhova próbálja az ember leszúrni a kb velem egy magas síbotot, mindig csak egy olyan pici darab lóg ki belőle, hogy azzal már elég nehéz felállni. Mikor másodjára estem el, kb öt percig hemperegtem a hóban, mire nagynehezen fel tudtam kellni... Kicsit kifárasztott...
Apám úgy döntött, hogy ő előre megy, s elhozza a parkolóból a kocsit, hogy anyámnak ne kelljen  feleslegesen elmennie odáig, mert ő igazából nem annyira tud síelni, s akadtak nehézségei...
Szóval vártunk az autóra. Közben láttuk, hogy ez nem lesz egyszerű, mert ment megint a reggel már megtapazstalt bénázás. Még a szlovákok is úgy vezettek, mintha életükben nem láttak volna havas utat: nyomták ezerrel a gázt, amivel ugye csak azt érték el, hogy csúszkáltak ide-oda, fordultak keresztbe, stb. ezért úgy döntöttünk, hogy gyalog elindulunk apám elé, majd bepattanunk a kocsiba, s csak lent Körmöcön, vmi benzinkút tetője alatt állunk meg átöltözni (mert közben még mindig sűrűn szakadt a hó, mi rajtunk meg ugye az izadt és havas ruhák...)
Meg is érkeztünk, beszálltunk az autóba, ahol legalább meleg volt, s a tili-toliban szép lassan el is indultunk felfelé. Egyszercsak apám azt érezte, hogy nem megy az autó. Ha megnyomja a gázt, felbőg a motor, de alig megyünk előre. Megálltunk, anyámék kiszálltak... Kiderült, hogy elszállt a kuplungunk: tkp. nem volt kapcsolat a motor és a kerék között. Szóval elakadtunk rendesen.
Na sebaj: toljuk fel a bucka tetejéig a kocsit, onnan majd legurulunk Körmöcre, ott majd lesz vmi...
Előtte még felhívtuk telefonon Balázs bátyámat (épp aznap volt a névnapja...), mert neki volt már
sokminden az autójával, hátha tud valamit erre is mondani. Felajánlotta, hogy eljön értünk, s hazavontat minket, de egyelőre még nem kértük meg.
Apámmal nekiálltunk, hogy feltolljuk az autót. Mindkettőnkön csak sífutócipő, ami azért nem egy bakancs. A lenyomott havas út, a dögnehéz autó, add össze, s kijön, hogy elég nehezen küzdöttük fel magunkat a bucka tetejére kesztyű és kabát nélkül a hóesésben... Sose gondoltam volna, hogy ilyen nehéz egy opel astra... Bő félóra tologatás után felértünk, még egy utolsót löktünk a kocsin, beugrottunk, s elkezdtünk gurulni lefelé...
Leértünk a kis út aljára, ahol kiderült, hogy a hágó útján (szokás szerint) dugó van. Na mindegy. Várunk. Közben megkérdeztünk egy ottani embert, hogy nem tud-e egy szervízet a közelben, LEFELÉ. Mondta, hogy kb két km-re innen lefelé van egy. Eddigre felszabadult az út, hát elindultunk lefelé gurulva Körmöcbányára. Meg is érkeztünk a szervízhez. Persze szombat este 5-kor elhajtottak, mint a legyet, mondván, hogy húsz km-re van egy szervíz, menjünk oda. (Nyílván az sem segített, hogy nem annyira tudtuk megértetni magunkat, ha Magyarországon történik velünk ilyesmi, vszeg bekönyörögjük magunkat a szervízbe...)
Ahol megálltunk, volt egy kocsma, gondoltuk oda bemegyünk, átöltözni, megmelegedni, ill. szóltunk Balázsnak, hogy akkor mégis jöjjön értünk, s vontasson haza minket.
Bementünk a kocsmába, ettünk egy jó meleg káposztalevest, átöltöztünk száraz ruhákba, vártunk. A baj csak az volt, hogy napközben eléggé átfagytunk, én rajtam pl két nadrág, két póló, egy ing és a dzsekim belső polár rétege volt, s így már majdnem nem fáztam...
Vártunk. És még mindig vártunk. Nem nagyon lehet mit kezdeni négy-öt órán át egy kocsmában, ha az ember nem annyira ihat, mert még haza kell fityegni egy Wolksvagen kisbusz mögött. Én mondjuk ittam két pohár sört, mert ugye én nem fogok vezetni...
A kocsmáros házaspár viszont nagyon rendes volt. Megkérdeztük tőlük, hogy mikor zárnak (azért sokévi szlovák síelés után már elég sok dolgot meg tudunk beszélni szlovákul...). A nő mondta, hogy kilenckor, de csak maradjunk nyugodtan, mert úgyis vannak más vendégek is. De ezek a más vendégek háromnegyed kilenckor leléptek. De jöttek még mások (vmi fiatalok, akik gondolom közeli ismerősei lehettek kocsmároséknak, mert záráskor érkeztek...)
Aztán, amikor este 10 felé úgy döntöttünk, hogy most már elég égő, hogy még mindig ott vagyunk, és elkezdtünk matatni, a nő mondta, hogy nehogy elmenjünk, mert a kocsiban hideg van, meg fogunk fázni, meg ilyenek (mindezt persze továbbra is szlovákul).
E tipródás közben végül megérkeztek bátyámék (ő, meg Piroska nevű barátnője, aki elkísérte pedig meg volt fázva...)
Összekötöttük a két autót két vontatókötéllel, hogy ne legyenek olyan közel egymáshoz, s elindultunk. Én beültem Balázsékhoz a kisbuszba, a második üléssorra (magyarul még volt mögöttem egy sor, plusz a csomagtér, ennek később még lesz jelentősége...), anyám bent maradt apámnál, hogy kommunikáljon vele, nehogy elaludjon...
Nem is volt semmi gond. Mentünk. Mondjuk bátyám időnként szenvedett, mert néha elég nehezen tudta húzni az autónkat, de azért kb. mindig tudtunk menni 60-nal. Szóval haladtunk. Már egész vidám volt a dolog: bátyám sztorizgatott, s olyan régi családi meg, saját kalandokat mesélt el, hogy egyik-másiknál én is csak lestem. Hiába no, ő a legidősebb, vele történtek a legérdekesebbek :o).
Aztán egyszer éppen jöttünk le egy felüljáróról (vmi autóútról), s kanyarodtunk volna megunk alá,
amikor egyszercsak levált a kocsi a kisbuszról. Megáltunk, apámék is odagurultak. Balázs kiszállt, megnézte: kioldott a gyári csomó apámék vontatókötelén, a csatt ott fityegett a kocsin a kötél meg lógott. Összeköttötte, mentünk tovább.
Párkányban, a határ előtt anyám átült hozzánk, nehogy beszóljanak, mert ugye a vontatott kocsiban csak a sofőr ülhet.
A határőrök viccesek voltak: mikor a kisbuszhoz odajöttek, érdeklődve megkérdezték, hogy mi történt a kocsival, amikor aztán apámhoz hátramentek, leszúrták, hogy ugye tudja, hgy nem szabad a határon vontatva átmenni...
Mindegy, átmentünk, huh. Már éppen rá akartunk fordulni a 11-es útra Esztergomban, hogy menjük haza, amikor egyszercsak irdatlan nagy csattanást hallok a hátam mögött, a nyakamban landol egy halom üvegszilánk, a másodperc törtrésze alatt még annyit mondtam, hogy "ó bassza meg, ez mi volt?!", s megálltunk. Hátranéztem, s kiderült: újra kioldott a csomó, ezúttal apámék kötelének a másik végén, amitől az innenső vontatókötél, mint egy csúzli felugrott, s betörte a kisbusz hátsó szélvédőjét. Azt hiszem az őrangyalom rendesesn leizzadhatott, de sikerült elérnie, hogy a vontatókötél fém csattja ne a tarkómba álljon bele, hanem fennakadjon a biztosnágiövem hátulról előrenyúló szárán, s valószínűleg az is kisebb munkájába került, hogy ugyan hazáig úsztam az üvegszilánkban, s még itthon is találtam a fejemen, mégsem lett semmi bajom.
Bátyám újra megkötötte a kötelet, beszállt, majd miután kiértünk Esztergomról, egy síbottal kiverte a maradék üveget hátulról, hogy ne potyogjon mindenhová. Így viszont a hűs hajnali szellő időnként elkapott, tehát kissé feljebb öltöztem. Ezután, hála az Égnek, már minden további gond nélkül hazaértünk, hajnali fél háromkor itthon is voltunk, kipakoltunk, bátyámék is mentek haza. Itthon mindhárman megittunk egy-egy üveg sört a nagy ijedtségre, majd lefeküdtünk. Azért háromnegyed tizenegykor már engem is "kivetett" magából az ágy...
Érdekes, izgalmas nap volt...

Érdekes dolog ez. Péter elment. S ugyan tudom, hogy mindössze annyi történt, hogy odébb ment néhány ezer kilométerrel, s ez ma már nem olyan vészes, de valahogy mégis az jut eszembe, hogy a tegnap általunk kihaltnak látott, s nevezett város, most még üresebb. S az egészben az a fura, hogy nem is olyan rég, még biztos nem gondoltam volna arra, hogy most ilyeneket fogok írni...

Szép napokat! Teljesüljenek az álmaid, BARÁTOM!

Na ez jól sikerült...
Van ugye ez a tárgyam, hogy Klassz magyar II (Klasszikus magyar irodalom II.), január elején voltam belőle vizsgázni, nem sikerült.
Gondoltam, elmegyek belőle holnap ismételni, mert bár az uv csak jövőhétre van kiírva, de megdumálnám a kedves tanárnővel, s egyáltalán...
Ülök az imént az asztalnál, vacsorázom. Egyszercsak bekattan egy furcsa érzés az agyamba, hogy hogy is van a dátumokkal, meg napokkal a dolog. Feljöttem, megnéztem a Neptunban, mi a helyzet. Gyanúm beugazolódott: a héten nem csütörtökön, hanem kedden volt e tárgyból időpont. Ezzel eldőlt a dillemmám, hogy elmenjek holnap, vagy mégis várjak inkább az UV-ig.

Ez az én formám :o)

Mindig mire szép lassan betöltődik a szerkesztőfelület elmegy a kedvem az írástól...

Hej, holnap megyek az egyetemre ügyintézni. Jaj de jó lesz! (Élvezhetem a bürokrácia sűrű rengetegre emlékezetető szépségeit...) Remélem nem lesz teljességgel haszontalan. Sőt remélem, nem csak hasznos lesz, hanem sikeres is, mert múlt héten már próbálkoztam a témában...
Amúgy tanulok. Nem tudom menniyt fog érni. Majd meglátjuk csütörtökön meg hétfőn. Sikerülni fog!

Most megint elég sok mindenhez lenne kedvem, de főleg ahhoz, hogy írjak! Persze a fő ok valószínűleg az, hogy tanulnom kéne, illetve kellett volna egész nap...
Valahogy jól jön most: Patience...
Igyekszem, hogy ez ne agy érzelgős, vagy nyafogós bejegyzés legyen, mert alapvetően nincsen semmi ilyesmire okom. Meglátjuk mi sül ki belőle...
MIndenesetre Bob Dylan igen érdekes zenét csinált anno. A későbbi, vagy mostani dolgait nem ismerem...
Az az érdekes, hogy annyi mindenről lehetne írni: meglepetések a ghéten, vagy kalandok vizsgán, nehézségeim az ásványvízzel, de minthogy aktuálisan nem írtam ezekről, most már végkép nem szeretnék....

furcsa dolog az, ami az ember lelkében van néha. Filozófusok és lélekbúvárok foglalkoznak vele már évezredek óta, s mindig újabb és újabb meglepetésekkel tud szolgálni a laikusoknak, amikor saját magukon tapasztalnak valami érdekeset... Mert persze az egyedi esetek sosem olyanok, mint a témába vágó könyvekben, amikkel egész könyvtárakat lehetne megtölteni. Nem kell persze ebből most messzire vezető, mély lélektani következtréreseket levonni az én lelkiállapotomra vonatkozóan. Inkább csak arról van szó, hogy egyrészt szükségem van egy témára, hogy a fogalmazás élvezetének hódolhassak, mint valami bálványnak, másrészt meg mégis csak arról tudok írni, ami valamilyen módon érint...

Most egy kis pihi jön a részemről...

Ahová szívesen elmennék mégmindig az egy Rolling Stones koncert. Ha valakit érdekel április 11-én lesz a születésnapom (mint eddig minden évben...), s akkortájt még vszeg rá is fogok érni, szóval lehet nekem egy koncert-túrát szervezni mondjuk koncert és vonatjeggyel. Persze az ideális az lenne, ha jönnének Magyarországra, de tavaly is csak Brnoig jutottak el. Oda viszont simán ki tudnék menni vonattal, aztán koncert után eljönni egy másikkal :o) Szóval vegyétek úgy, hogy leadtam a rendelésem...

Persze álmaim azok vannak. Sokféle, s szertgeágazó...
S mostanság sokat is morfondírozom ilyeneken. Pl. hol leszek vajon öt év múlva? Mit fogok csinálni? Hány álmomagt valósítom meg addigra? Hányról mondok le? Hány lesz olyan, amit megpróbáltam, de beletört a bicskám? Érdekes dolgok ezek. S ezért is furcsa, hogy szinte szenvedek az egyetemen, mert per pillanat nem annyira látom azt, hogy az lenne az a hely, ahol tényleg a jövőmet építeném. Ugyanakkor meg tudom azt is, hogy mégis így van, mert ha még csak egy egyetemet sem végzek el, akkor el is áshatgom magam. Megaztán tényleg nem azért kezdtem el, mertg utálom, sőt. De most vhogy elment tőle kicsit a kedvem. S persze azt se nagyon tudnám megmondni, hogy mihez lenne igazán kedvem helyette. Már ha egyáltalán lehet ilyet mondani...

(Led Zeppelin; Poor Tom) :o) Jó mi? S nem én akartam... (Bár átugrottam két számot, de nem tudtgam előre, hogy ez lesz...)

Lopom csak a napot egész hétvégén ahelyett, hogy tanulnék. Pedig lenne mit, mert nem lesz könnyű a következő viszgám, s megint írásbeli, szóval nem fogom magamat kimagyarázni. Na mindegy, asszem ma este már nem leszek sokkal okosabb...

(S rögtön berobban a szájharmónika. De szeretem ezt a hangszert!)

A csillagok már szinte az ölembe hgullanak, s én még mindig csak azon gondolkodom, hogy miért nem látszik meg, hogy nem vagyok normális... Ülök egy fa tetején, lábamat lógatva, s a világot figyelem. Innen fentről egészen más, s még így éjjel is annyira érdekes. A környék már csendes, fények is alig égnek itt-ott, csak én vagyok ébren, s egy dalt sustorgok félhangosan. Vagy épp félhalkan...
Szeretem ezt a fát: egy dió. Nem lehet túl öreg, de nem is fiatal már. Talán annyi idős, mint én most, mikor e sorokat írom itthon az asztalnál.
Gyakran ültem annak a fának egyik elágazódásánál, ahol egész kényelmesen hátra lehetett dőlni. Olvastam, vagy csak néztem a világot. Ahogy mozgott, vagy ahogyan eltgerült, attól függően, hogy milyen napszak volt éppen.
A fa még mindig megvan, de én valószínűleg már nem fogok felmászni az ágaira. S talán jó is ez így...

"Voltunk mi már kitagadottak..." ezt mosgt meghallgatom.

Oh ez a dobhangzás. Valami hihetetlen. De hát ilyen, ha valaki (mint a Stones) már megteheti... 

 Lehet, hogy ahelyett, hogy itt lopom a napot, el kéne mennem aludni. Mert az sokkal jobb, hisz annyi legalább változik, hogy nem itt, hanem kb. két méterrel odébb lopom a napot, ami lassan már - akárhogy is nézem - véget ér...

vicces: anyámék épp szilveszterezni vannak... Hja kérem, ha valakinek vannak szerb ismerősei... ;o)

Na lassan befejezem ezt a hosszúra nyúlt bejegyzést, amiről tudom, hogy teljességgel felesleges. Legalább is abban az értelemben mindenképpen, hogy senki nem olvassa végig... :o)
 

És igen, és igen, és igen! Végre valahára!

Ma volt az első szóbeli vizsgám a félévben! S ez nagyszó, mert azért nálunk az a gyakoribb. Az eddigi hat vizsgám mind írásbeli volt. S már eléggé elkenődtem, de ma az a lehetőség, hogy végre elMONDHATOM, amit akarok - leírás helyett -, meghozta eredményét, s ma XX. századi esztétikából ötösre viszgáztam. Kellett már ez nagyon!
Jöőhéten még egy, aztán ismétlés! Szóval van még vizsga...

unom és utálom elfecsérelt időnek találom s nem csak ezt az egész félévet is így nem is csoda hogy nem valami fényes nincs ami motiváljon talán s lassan már csak fél szavakat fogok írni így ni un é utá stb

Ahh, lerohad a kezem. Már órák óta csak írok, írok. Kézzel, papírra. Gyakorlok ugyanis a holnapi helyesírás vizsgámra. Most már muszáj pihennem, mert már tényleg fáj a karom... Persze már jó ideje készülök erre, de most még kihasználom az utolsó pillanatokat. Gondoljatok rám holnap reggel kilenctől. Annál is inkább, mert sok múlik ezen a vizsgán: egyrészt ha nem sikerül, kicsit borul a vizsgaidőszakom, mert ez előfeltétele a leíró szigorlatnak is. Másrészt mivel alapviszga, ha nem sikerül (s pótvizsgán sem), kivágnak az egyetemről. Tavaly nem sikerült. De most azért többet készültem rá.

mivel nem érkezett válasz az előző bejegyzésemben írt kérdésre, hát elmondom, hogy a helyes megfejtés a 18 lett volna. bosszúból, amiért senki nem jelentkezett én eszem meg a túrórudit.

a kérdés csak az, hogy mi az oka az ilyetén pangásnak? nem volt elég inspiráló a turórudi mint nyeremény? vagy nem volt időtök? vagy csak nem érdekelnek az ilyen gyerekes hülyeségek annyira, hogy ezért végignézzetek egy két éves blogot?

na mindegy ezt vszeg nem fogom már megtudni, s tkp nem is biztos, hogy akarom...

készülgetek a dec 2- bulira. mind zeneileg, mind lelkileg, s ez megjelenik külsőben is remélem, de erre még ki kell találnom valamit. még nem tökéletes a kép...
 

Két évvel ezelőtt ezen a napon kezdtem meg e blogot. Akkor a már egy ideje működő filutky blogból váltam ki, hogy ne zavarogjak ott a verseimmel, meg ilyenekkel (persze nem zavartam volna senkit, de kis buta voltam...). így született.
Akkor úgy gondoltam, hogy ide csak a műveimet teszem fel. Majd felbukkantak a helyzetjelentő bejegyzések: "ma ezt meg ezt csináltam". Aztán szép lassan kialakult a forma, tartalom, stb. Egymás mellett versek, "novellák", kis történetek a napjaimból, képek lelkiállapotomról, fotók másoktól, s másokról (egyszer-kétszer rólam is).
Közben változott a sablon, elkezdtem használni a kategóriákat, címeket adtam, stb. Szóval fejlődtünk. :o) S a fejlődés nem torpanhat meg. Már augusztus közepe óta próbálkozom, hogy egy új sablont hozzak létre. Sajna eddig mindig elakadtam, s felhagytam a további próbálkozásokkal. Most már időm nem engedi, hogy ezzel sokat bogarásszak, de ha újra kicsit felszabadulok, akkor igérem belefelejtkezek majd a témába :o) Ötleteim vannak, a gépen halmozom az elemeket: háttér, fejléckép, stb. Majd.
A két éves születésnap alkalmából megleplek titeket néhány valamivel:

Először is egy vers, amit még múlt héten írtam a könyvtárban:

Zakatol még a fogaskerék bennem
De tudom, hogy egyszercsak megáll.
Még forog az idő, s újra-újra rebben,
De már érzi, hogy valamit talál.
S felkiált: ne kattogj tovább,
Ne zörögj, sohase csattogj!
Eleget zajongtál, pihenj egy kicsit,
Fejed hajtsd a válamra, nyugodj meg ma itt!

Így aludtunk el akkor:
Az idő és én,
De furán cseng ez: "akkor".
Ha nincs idő, mit ér?

_______________________________

Ha figyelmesen sétálsz az utcán, láthatsz érdekességeket. Ma pl láttam egy táblát egy kereszteződésben. Otthon, kézzel készített tábla lehetett. Két különféle írással két szöveg volt rajta: "Új és bontott autó alkatrész! Tel:xxx" és "Chris Pizza". Nem biztos, hogy akarom érteni az esetleges összefüggést.
Hasonló régi nagy kedvenc: 11-es út mellett, kb. Csillaghegy magasságában, ahol több autó-kereskedés, szervíz és hasonló található, látható egy kis épület. Tetjén nagy betűk hirdetik: "Kézi autómosó". Alatta Három különböző üvegen a következő három kiírás: "Polírozás" "Kozmetika" "Snack bár". Megintcsak nem akarom érteni az összefüggést.

_______________________________

Végül egy kis rejtvény: A feladvány: Eddig hány képet raktam ki, amik a Led Zeppelinnel voltak kapcsolatosak. Aki a helyes számot a leghamarabb küldi el nekem emilben, annak adok egy túrórudit. Beküldési határidő: szombat este 22:00. De aki a leghamarbb küldi a jó választ az nyer!

Az milyen már, amikor a vészkijárat be van zárva? Az egyetemen ez van. Biztos így akarnak spórolni a fűtés számlával, pedig azokon aztán nem sokan jártak ki (be meg nem is tudnak, mert direkt csak bentről nyithatóak).
Azért képzelem, amint mondjuk tűz esetén a bennégő diák felkeresi Mari nénit, vagy Sanyi bácsit, hogy "Tássék szíves lenni mán ideanni a kúcsot, mer' itten benn naon meleg van oszt inkább kimennénk, mint hogy bennégjünk, csókolom..."

"Az emberi hülyeség határtalan" című rovatunkat olvasták...